2026. január 21-én a Magyar Parlamenti Imacsoport a tavaszi ülésszak kezdetéhez igazodva lelkigyakorlatot tartott a Parlament Kupolacsarnokában található imatermében.
Az immáron hatodik alkalommal megrendezett eseményen a korábbi gyakorlathoz hasonlóan ezúttal is a keresztény hitünk szempontjából fontos és aktuális témákat dolgoztak fel a felszólalók.
A lelkigyakorlat vendége és felkért előadója volt Reisz Pál OFM atya, az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium korábbi igazgatója, aki jelenleg a Ferenciek terei Alcantarai Szent Péter-templomban lát el szolgálatot.
Pál atya elsőként a Ferences rend idei jubileumi évére hívta fel a figyelmet, ugyanis 2026-ban emlékeznek meg Assisi Szent Ferenc tranzitusának, boldog halálának nyolcszázadik évfordulójáról.
Kiemelte, hogy az első betlehem felállítása is Szent Ferenchez köthető. 1223-ban, az Úr születésének ünnepén ugyanis Greccio közelében jászlat állíttatott, a jászolba szénát tetetett, mellé pedig ökröt és szamarat helyeztetett. Majd odahívták az embereket, hogy együtt ünnepeljék az Úr megtestesülésének misztériumát. Ennek hátterében nem csak egy alkalmi ötlet, hanem valós teológiai megfontolás állt. Minden jelenlévő kézzelfogható és személyes tapasztalatot szerezhetett Jézus megtestesüléséről és arról, hogy mit jelenthet nekünk, hétköznapi embereknek ez a titok. Szent Ferenc azt akarta, hogy az emberek lássák, érezzék és érintsék azt, ahogy Isten megtestesülése csodásan hat az életükre.
Számára a megtestesülés titka annak az isteni szeretetnek a nagyságát mutatja, amelyet az Úr nekünk, embereknek adott. Isten azért lett emberré, mert Ő a Szeretet. Isten a végtelen Szeretet; a végtelen Szeretet pedig szabad és végtelenül nagyobb az embernél vagy annak bűnénél. Az a kézzel foghatóság tehát, amivel Assisi Szent Ferenc Greccioban megünnepelte a megtestesülés misztériumát arra hív bennünket is, hogy ne a bűn, hanem a jó legyen életünk középpontjában. „Ne hagyd, hogy legyőzzön a rossz, hanem a rosszat mindig győzd le a jóval” (Róma 12,21).
Kiss Antal állandó diakónus, a Magyar Parlamenti Imacsoport tagja a diakónusok XXI. századi szerepéről adott elő. Az első diakónusok kiválasztása és „szentelése” Krisztus halála és feltámadása után 33-35 körül, nem sokkal a nagy keresztényüldözések előtt történt meg.
A II. Vatikáni Zsinat egyházról szóló dokumentumának, a Lumen Gentiumnak a 29. fejezete szerint feladatuk: a keresztség, az Oltáriszentség kiszolgáltatása, közreműködés házasságkötésben, temetés, zsolozsma, paraliturgiák vezetése. A misén felolvassa az evangéliumot, homíliát mondhat, a püspöknek, illetve papnak segédkezik. Walter Kasper bíboros gyakran emlegette így: a pap és a diakónus a püspök két karja.
William Ditewig, a kaliforniai Monterey egyházmegye diakonátusi hivatalának vezetője megfogalmazása szerint: „Az elképzelés egyértelműen az volt, hogy olyan házasembereket szentelnek diakónussá, akik gyerekeket nevelnek, munkába járnak, aktívak a világban. (…) Minden diakónus tisztában van a fontossági sorrenddel. Legfontosabb az Istennel való kapcsolatod. Második a házastársaddal és a családoddal való kapcsolat. Harmadik a munkaadóddal való kapcsolat. Utána jön az egyházzal/plébániáddal való kapcsolat. (…) Elkötelezted magad a kettős szentségi élet mellett.”
Vagyis a diakónus jel a világban, hiszen a keresztség, az Eucharisztia, a Szentlélek jelének hordozója, a házasság és a papság szentségében, a bűnbocsánat és a betegek szentségével élő ember. Egy felkiáltójel a kérdőjelekkel teli, relativista világban. A szentelő ima szavaival élve feladata, hogy: „Tartson ki Krisztus mellett és életpéldájával követésre serkentsen.”
Bartos Mónika, a Magyar Parlamenti Imacsoport Alapítvány kuratóriumi tagja előadásának témája a hit szerepe volt a nemzetközi politikai együttműködésben. Történelmi példaként említette, hogy már az asszírok is az Assúr istenség nevében hódítottak, igáztak le népeket, de a Bizánci Birodalom önképéhez is hozzá tartozott, hogy terjesztették a kereszténységet. Ők biztonságuk szempontjából is pozitívan ítélték meg, ha a körülöttük élő népek, szomszédos országok is keresztények. Abban pedig, hogy az ókori, független görög poliszok egymással egységben tudtak élni, szintén nagy szerepe volt a vallásnak.
A jelenkori diplomáciával kapcsolatos személyes tapasztalatai is azt mutatják, hogy nem mindegy, hogy hasonló kultúrájú, civilizációjú csoportok között zajlanak-e az egyeztetések vagy sem. Minden kultúra, civilizáció ugyanis saját magát tekinti a teremtés középpontjának és a történelmet is a saját megélése alapján értelmezi. Ez igaz a vallásokra vonatkozóan is. A vallásközi konferenciákon is tapasztalható, hogy a különböző vallások képviselői mind azt gondolják magukról, hogy ők képviselik az igazságot.
A II. Vatikáni Zsinattal kapcsolatban kiemelte, hogy az új kereteket adott a vallásdiplomáciának. A zsinatot összehívó XXIII. János pápa ugyanis maga is számos országban látott el nunciusként szolgálatot és megtapasztalta a II. világháború borzalmait is. Erre adott válaszként a zsinat témái között szerepelt a vallásszabadság kérdése, amely szerint az emberek megválaszthatják és meg is változtathatják a vallásukat. Foglalkozott továbbá az ökumenizmussal és a nem keresztény vallásokkal való viszonnyal is. Ennek kiemelt jelentősége volt, ugyanis a korábbi pápák (például XV. Benedek) babonaként tekintettek a nem keresztény vallásokra. A zsinat tanításai tehát rámutattak arra, hogy az egyes vallások között is fontos a megbecsülés, a párbeszéd, a megismerés és az emberi méltóság tiszteletben tartása. Az egyház és a világ kapcsolatával összefüggésben pedig említi a békét, amely nem azt jelenti elsősorban, hogy nincs háború. A béke az Isten által a társadalomba ültetett rendnek a gyümölcse.
Hívő emberként a nemzetközi kapcsolatokban is akkor lehetünk sikeresek és erősek, ha hitelesek és őszinték vagyunk, ha fényként világítunk. Keresztényként pedig ez azt jelenti, hogy van bennünk egy belső béke, amit mások felé is közvetítünk. Ez az a belső béke, amit látható módon a nyugati világ mára elveszített. Idézte Jézus mindenki számára ismert és talán legfontosabb mondatait János evangéliumából: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” (Jn 14,27) Tudnunk kell és mindenkor szem előtt kell tartanunk, hogy ezt a békét csakis Istennel együtt tudjuk építeni.
Batthyány-Schmidt Margit imacsoporti tag, a Magyar Női Unió elnöke a nők családban betöltött és egyházban ellátott szerepéről adott elő. Nyitó gondolatában úgy fogalmazott, hogy „a nők szerepe a családban és a vallásban évszázadokon átívelő, mélyen gyökerező történet, amely egyszerre hordoz magában csendes erőt, áldozatvállalást és megújulást. Bár sokáig háttérbe szorítva, láthatatlanul formálták a közösségeket, hatásuk nélkül sem a család, sem a hit nem maradhatott volna fenn.” A 2013-ban megalapított Magyar Női Unió is a nők szolgálatát helyezi a család, a nemzet és a hit középpontjába, női példákat állítva elénk.
A családon belül a nő hagyományosan az összetartó erő. Nem csupán anya, feleség vagy gondviselő, hanem érzelmi és erkölcsi központ: ő az, aki emlékezik, figyel, vigasztal és továbbadja az értékeket. Egy anya szavai, gesztusai, imái generációkon át visszhangoznak. Veres Pálné után megfogalmazva: „Amilyen a nő olyan a család, amilyen a család olyan a gyermek, amilyen a gyermek olyan a nemzet.”
A nők vallási jelenléte általában csendes, mégis meghatározó. Minden nagy hittradícióban találunk női példaképeket, akik nem hatalommal, hanem odaadással formálták a hitet. A kereszténységben Szűz Mária az anyai szeretet, az engedelmesség és a remény jelképe. Az idők folyamán a nők szolgálata az imádságban, tanításban, gyógyításban és a közösségépítésben teljesedett ki. Sokszor ők tartották életben a reményt akkor is, amikor a világ körülöttük bizonytalanná vált. Példaként említette gróf Batthyány Erzsébetet, aki jelentős szerepet vállalt a domonkos rend soproni letelepedésében és a szombathelyi Szent Márton templom újjáépítésében és akinek mindhárom lánya apáca lett. De fontos személy Batthyány-Strattmann Eleonóra is, aki fogadalmat tett Károly fia gyógyulásáért és annak köszönhetően hozzájárult az 1739-ben megkezdődött, máriagyűdi ferences templom bővítéséhez.
Ami pedig a mai, modern kort illeti, a nők szerepe mind a családban, mind a vallásban átalakulóban van. Egyre többen vállalnak nyilvánosabb szerepet, vezetői feladatokat, miközben továbbra is őrzik azokat az értékeket, amelyek évszázadok óta hozzájuk kötődnek. Ez a kettősség – a hagyomány és az új utak keresése – különleges erőt ad: azt üzeni, hogy a nők szerepe nem szűk keretek közé szorított, hanem egy élő, fejlődő és sokszínű feladat.
Az előadásokat követően, egyben az esemény zárásaként a jelenlévők Dr. Tóth Katalin, a Magyar Parlamenti Imacsoport Alapítvány elnökének a vezetésével közösen imádkozták el az Úrangyalát.